Az infravörös sugárzást 1800-ban Sir Frederick William Herschel német-angol csillagász azonosította először, aki az Uránusz bolygó felfedezéséről vált igazán híressé. A fény elnyelésének elmélete Johann Heinrich Lambert nevéhez fűződik (Beer-Lambert törvény).
John Tyndall 1865-ben tett közzé egy mérési tanulmányt, amelyben különböző gázok abszorpciós tulajdonságait vizsgálta. Felismerte, hogy a CO2 és az ózon, a többi légköri gázzal ellentétben, jól elnyeli a „hősugárzást”. Humán kísérleteit tekinthetjük az első kvantitatív infravörös módszernek az emberi lehelet CO2 tartalmának vizsgálatára.
1939-ben, a baltimore-i Johns Hopkins kórházban August Herman Pfund által készített, légzési gázokat analizáló készülék a CO2 koncentrációt termikus módszerekkel mérte. Az első infravörös abszorpciót használó kapnográfot Karl Luft, német biomérnök mutatta be 1943-ban, amit URAS-nak (Ultra Rot Absorption Schreiber) nevezett el.
Az első igazi, betegágy mellett is használható „infrared CO2 meter” az 1950-es években jelent meg, amikor a technikai eszközök már lehetővé tették, hogy az érzékelő által mért jeleket felerősítve és konvertálva, valamilyen kijelzőn megjelenítsék. A korai kapnográfok még szekrény méretű, több különálló részből összekapcsolt mérőeszközök voltak.
Európában a CO2 monitorozása kapnográfia néven már az 1960-as években elkezdődött. Ugyanakkor 1978-ban a kapnográfia amerikai bevezetését célul kitűző, World Congress on Intensive Care Medicine egyik tudományos ülésén a megjelent aneszteziológusok jelentős része még úgy gondolta, hogy ennek a módszernek nincs jövője. A rutin klinika alkalmazást lehetővé tevő precíz, kisméretű monitorok az 1980-as években terjedtek el világszerte. (forrás: http://capno.blogspot.com/2014/05/ )